Azok a miskolciak vajon tudják, akik közömbösen figyelték, hogy hogyan emlékezünk meg 1920.06.04. tragédiájáról vajon tudják, hogy egyetlen éjszakán múlt az, hogy nem váltak ők is külhoni magyarokká? A gúnyhatár vonalát eredetileg Miskolcnál húzták volna meg. 1920. június 4., 16:30. Ekkor szignózta a magyar küldöttség a szerződést, nem nagyon volt más választása. Ekkor ejtett egy soha nem gyógyuló sebet Európa egy ezer éves nemzeten. Miskolcon bezárták az üzleteket és kávéházakat. Még az iskolákban is megszakadt a tanítás. A templomokban könyörgő istentiszteleteket tartottak, zúgtak a harangok. Egy nemzet gyászolta önmagát. Ez volt Miskolc, és az ország fekete péntekje.

Megállt az élet a városban. Ebben az időszakban kerültek városunkba olyan közhivatalok, melyek eddig Kassán működtek, de a kialakult helyzet okán távozniuk kellett onnan. Ekkor kerültek Miskolcra például a katonai parancsnokságok, a csendőrkerületi parancsnokság, a postaigazgatóság, a kerületi rendőrkapitányság, a tankerületi főigazgatóság, a tótsóvári erdőhivatal, az eperjesi jogakadémia és tanítóképző.

A fájdalom nem múlt az évek során és mindig nagyon érzelemteljes megemlékezést tartottak városunkban. A sorból azonban kiemelkedik az 1927. október 16-án tartott nagy tüntetés, ahol a korabeli beszámolók szerint 20 000 ember követelte a revíziót.

Az Avason egy hatalmas ,,Nem! Nem! Soha!" feliratot feszítettek ki. Zászlódíszbe öltözött a város, a kirakatok Trianon ellenes plakátokba öltöztek. Állítólag nem volt olyan ház Miskolcon, ahol ne lengett volna a nemzeti lobogó.

A tüntető tömeg a Városház térre vonult. Miskolciak és vidékiek, öregek és fiatalok, nemesek és nem nemesek, férfiak, nők, gyerekek, mindenki korosztály és kaszt képviseltette magát a megmozduláson.

Mára nem maradt más, csak az emlékezés... Egy néma főhajtás a több millió sokat szenvedett magyarért és egy ima a több tízezer áldozatért...

Jussanak eszünkbe a fenti gondolatok azoknak, akik románozzák, szerbezik, tótozzák vagy éppen ukránozzák a határainkon túlra kényszerült magyar testveinket! Őket, Trianon áldozatait!

A legszégyenteljesebb az ilyen talán annak a szájából, aki maga is egy elszakított területen látta meg a napvilágot.